Túl sok munka, kevés alvás és pihenés, kapkodás – miért csináljuk ezt magunkkal?
Életünk filmjének plakátja segít megérteni és változtatni.

Kovács Balázs és Füzes Nóra cikke
„Ezt még be kéne fejezni. Még ezt az egyet. Körülbelül még fél óra. Bár lehet, hogy jobban
járnék, ha most lefeküdnék. Mennyi az idő? 0:20. Hm. Majd reggel tusolok, akkor csak
fogmosás és irány az ágy. Ha most lefekszem, az hat óra alvás, nem is olyan rossz. Nem, mert
úgysem fogok tudni elaludni. Megint az lesz, hogy majd forgolódom, megy az idő, nem
alszom, aludnom kéne, miért nem alszom…Akkor már sokkal jobb, ha most befejezem. Még
ezt az egyet.” Talán sokunknak ismerős a fenti monológ. A feladatok és a szükségletek
viaskodása, amiből a feladatok kerülnek ki győztesen. Nem egyszer, nem néha, hanem
rendszeresen vagy mindig.

A túlmunkán túl
Amikor az önkizsákmányolás kerül szóba, a legtöbb embernek a munkahelyi feladatok
sokasága és a határidős teendők végtelennek tűnő listája jut eszébe, szembeállítva a munkán
kívüli élet egyre inkább szűkülő tereivel. (Elég csak megemlíteni az utóbbi években nagy
lendületet kapó home office-t, mint munkavégzési formát.) Nem más ez, mint az ún. „work-
life balance”, azaz a munka és a magánélet mérlegének egyensúly helyetti szélsőséges
elbillenése az előbbi oldalra.
Önmagunkat kizsákmányolni természetesen nem csak a munkahelyen vagy a klasszikus
értelemben vett munkával lehet. Gyakorlatilag bármi alkalmas rá, amivel tartósan túlterheljük
magunkat, figyelmen kívül hagyva a szükségleteinket, legyen szó az alvásról, a családi és
baráti kapcsolatainkról, a kikapcsolódásra és a feltöltődésre fordított időről, vagy az fizikai és
mentális egészségünkről általában. Amitől mindez önkizsákmányolássá válik, az az, hogy mi
tesszük saját magunkkal.

Az erdő gonosz szelleme
Ha ez valóban így van, ha rajtunk múlik, akkor mégis miért csináljuk? És egyáltalán, ha
mindez bennünk történik, akkor valójában ki csinálja kivel? Ha Önkizsákmányolás címmel
forgatnának mozifilmet az életünkről, vajon hogyan nézne ki a film plakátja?
Például így: Képzeljünk egy alakot, aki egy sűrű, sötét erdő közepén lévő apró tisztáson ül az
íróasztalánál, lázas munkába temetkezve a kislámpa fényénél. A háttérben egy hatalmas, sötét
alak tornyosul körülölelve az erdőt, akinek szorításában a tisztás is mind szűkebbé és
szűkebbé válik. Hívjuk az íróasztalnál ülő szereplőt cselekvő énnek, a háttérben álló rejtélyes
alakot pedig egyszerűen csak hajcsárnak. Ő az erdő ura, a minden szenvedésért egy
személyben felelős főgonosz. Legalábbis elsőre így tűnhet.

Kialvatlanság bosszúból
Bár a fenti képre pillantva könnyen azt gondolhatnánk, hogy a munkába temetkező cselekvő
én egyszerűen csak beadja a derekát a hajcsár elnyomásának, a gyakorlat azt mutatja, hogy
azért ő sem tűr a végtelenségig, és előbb vagy utóbb fellázad. Az egyik ilyen lázadástípus az
angol szakirodalomban revenge bedtime procrastination-nek nevezett jelenség, ami a
szabadidőnek az alvás rovására történő kivívásáról szól, egyfajta önmagunkon elkövetett

bosszúként (revenge). Mintha a képzeletbeli film plakátján az íróasztala fölött görnyedő
szereplő egyszer csak az asztalra csapva felkiáltana: „Egész nap dolgoznom kellett, egy
szusszanásnyi pihenő nélkül! Ebből elég, én most akkor is ki fogok kapcsolódni!” A „kivívás”
szó használata persze félrevezető, hiszen valójában ennek pont az ellenkezője történik. A
cselekvő én ugyanis ilyenkor nem a hajcsárral küzd meg, vagy próbál megalkudni az éberen
töltött idő felosztásáról, hanem – mint a cikk elején bemutattuk – az alvásidőből szakít ki
magának, vagyis maga is határátlépővé válik.
A jelenség tehát, amit a negatív megküzdési módok egyik formájaként is szoktak említeni,
valójában nem is megküzdés, hanem sokkal inkább elkerülés – a belső konfliktus elkerülése a
hajcsárunkkal. Ráadásul azok a tevékenységek, amiket az érintettek többsége ilyenkor a
fáradtságtól letaglózva, jellemzően késő este, de akár éjszakába nyúlóan is kikapcsolódás
címszó alatt végez (például a közösségi média mértéktelen fogyasztása, a Tiktok vagy a
Youtube Shorts pörgetése, hogy csak néhányat említsünk), minden, csak nem valódi
feltöltődés.

A bennünk élő hajcsár
Az önkizsákmányoló magatartás nem velünk született, hanem tanult viselkedés, még ha nem
is mindig tudatos. Különböző okai lehetnek, hogy miért alakul ki bennünk egy hajcsárként
azonosítható énrész, aki folyamatosan átlépi a határainkat, és mind többet és többet követel
tőlünk. Az egyik ilyen például, ha gyerekként azt tanultuk meg, hogy a szeretetért és a
figyelemért teljesítenünk kell, az magától nem jár. Mindez persze valószínűleg nem volt
kimondva, hiszen a szüleink sem direkt, rossz szándéktól vezérelve jártak el így, egyszerűen
csak továbbadták a sok családban generációról generációra szálló feltételes szeretet tudattalan
mintázatait. Mivel a pozitív visszajelzések, a szeretet és a figyelem létszükséglet egy gyerek
számára, olyasvalamit tanultunk meg, ami később az életünk más területeire, például a
munkához való hozzáállásunkra, a határaink megtartására, vagy a nemet mondásra való
képességünkre is alapvető hatást gyakorolt. Arról pedig, hogy véletlenül se felejtsük el ezeket
a kezdetben külső, de az évek során belsővé tett elvárásokat, a saját külön bejáratú hajcsárunk
gondoskodik a mai napig. Akár azon az áron is, ha közben átlépjük a saját határainkat,
kimerülünk, romlik az egészségünk, és mindezt a kapcsolataink is megszenvedik.

Diktátorból szövetséges
Ha a fenti állapot tartósan fennmarad, máris megérkeztünk az önkizsákmányoláshoz, ami
aztán egyenes út a kiégés felé. A kiégés nem úri huncutság, nem a mai kor trendje és nem is a
gyengék sajátossága. Egy olyan fizikai, lelki, mentális és kapcsolati nehézségekkel járó
tünetegyüttesről van szó, amely gyakran a lelkes, szenvedélyes, hatalmas kitartással bíró, de
egyúttal önkizsákmányoló emberek túlteljesítéséből fakad, és korai felismerés hiányában
rendkívüli károkat okozhat.
Ahhoz, hogy ezt megelőzzük vagy visszafordítsuk, először is érdemes egy pillantást vetni a
jelenünkre, és feltenni magunknak néhány egyszerűnek tűnő, de annál fontosabb kérdést:
Hogy érzem magam fizikailag? Hogy érzem magam lelkileg? Milyenek élem meg a
kapcsolataimat? Mikor mondtam utoljára nemet? Ha minden így marad, hol és hogy látom
magam fél, két vagy öt év múlva?
Sokszor fájdalmas a szembesülés, de a valódi változtatás ott kezdődik, ha ezekre a kérdésekre
őszinte válaszokat tudunk adni. Ha pedig egyedül nem megy, érdemes szakember segítségét
kérni, akivel a „miért”-ek feltárhatóvá, a „hogyan” lépései pedig közösen kidolgozhatóvá

válhatnak. Első lépésként segíthet, ha megpróbálunk empatikusan közelíteni saját
hajcsárunkhoz, emlékeztetve magunkat, hogy valójában nem akar rosszat nekünk, csupán
rossz szerepbe kényszerült és rosszul fejezi ki magát. Ő is csak azt szeretné, hogy értékeljenek
minket, hogy pozitív visszajelzéseket kapjunk, és nagyon félt a kudarctól. Ha sikerül
párbeszédet kezdeményeznünk vele ahelyett, hogy elutasítanánk, elnyomó diktátorból fontos
tanácsadónkká és hű szövetségesünkké válhat.

Olvasnivaló
Kun Bernadette: Munkafüggők – Az önkizsákmányolás lélektana
Richard C. Schwartz, PhD: Belső családrendszer