Szerző: Herbert T. Anna, okleveles pszichológus, coach – Evergreen Pszichológiai Műhely

Ha lánynak születünk…

Ha ma lánynak születünk, elengedhetetlen kelléke a felnövésünknek, hogy megtanuljuk: egy nőnek öregedni nem ildomos. Anya a tükör előtt nézegeti a ráncokat a szeme sarkában, amiket annyira szeretünk, mert mindig akkor rajzolódnak ki a legélesebben, amikor nevet, és azt mondja: öregszem sajnos, mit van mit tenni. Megfogja a hasán a kis csíkokat, amik azért kerültek oda, mert megosztotta velünk a testét, amíg elég nagyra nem nőttünk a születéshez, és azt mondja: több krémet kellett volna használnom amikor a pocakomban voltál, most már sosem lesz szép a hasam.

Ha nyomot hagy rajtunk az élet, az rossz. Ha a sok nevetéstől elmélyülnek a barázdák a szemünk sarkában, az rossz. Ha a bőrünk itt-ott más színt vesz fel, vagy ha a testünket ért örömek és megpróbáltatások hegeket hagynak rajta, az rossz. Pedig ezek a dolgok az életünk részei. 

Mi lenne, ha tudnánk szeretni ezeket a változásokat?

Annak köszönhetjük őket, hogy megértük az első és a huszadik és az ötvenedik életévünket. Hogy lettünk nagyobbak és lettünk kisebbek, megerőltettük a testünket és pihentünk, és ezeknek az élményeknek mementója maradt rajtunk. Szerintem ez nem úgy hangzik, mint egy rossz dolog. Sokszor elhisszük a marketingnek, vagy mások bizonytalanságainak, hogy öregedni és változni a korral rossz dolog, és mindent megteszünk, hogy ezt elkerüljük. De mi lenne, ha tudnánk szeretni ezeket a változásokat? Ha reggel, amikor egy új ráncot vélünk felfedezni a szemünk sarkában, akkor nem szomorkodnánk, hanem örömmel üdvözölnénk a kis jövevényt az arcunkon, hogy lám, megint olyan sokat mosolyogtam, hogy kitüntetést is kaptam érte. Megint olyan sokszor ráncoltam össze a szemöldököm aggodalmamban, hogy megkaptam a komoly emberek homlokjelét egy új, frissített kiadásban. Milyen csodálatos, hogy az életünk nem megy el mellettünk nyom nélkül, hanem finoman (vagy néha hevesebben) emlékeztet minket arra, hogy mennyi mindent túléltünk már, és mennyi mindent éltünk meg. Szerintem ez egy csodálatos dolog.

Igen, lehetek olyan nő, aki öregszik. Aki nem fél ráncosodni, megőszülni, májfoltokat gyűjteni, és megváltozni az idő múlásával. Gondolhatok hálával a testem erőfeszítéseire, és lehetek büszke a hegekre, ráncokra, amik ezek közben keletkeztek. Hagyhatom a hajamat fokozatosan megőszülni anélkül, hogy befesteném más színűre. Én személy szerint alig várom, hogy elkezdjem gyűjteni az ősz hajszálakat (egy már van), és láthassam a fényt egészen új módokon megcsillanni rajtuk. Alig várom, hogy a szemem alatt elmélyüljenek és megszaporodjanak a ráncok. Hogy az arccsontom kicsit élesebbé váljon, ahogy a bőröm veszít a rugalmasságából, és vékonyabb lesz. Mert nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember öregszik – még akkor sem, ha nő. Sőt!

Szerző: Herbert T. Anna, okleveles pszichológus, coach – Evergreen Pszichológiai Műhely