Szerző: Nagy Léna – okleveles pszichológus, szexuálpszichológiai szakpszichológus, szexualitáskutató – Evergreen Pszichológiai Műhely
Erving Goffman, kanadai-amerikai pszichológus, 1963-as Stigma c. könyvében a stigmát olyan jelként írta le, amely csökkenti egy személy társadalmi elfogadottságát és megbecsülését. Azóta is tudjuk, hogy
a stigma általi megkülönböztetés, kirekesztés és szégyenérzet súlyos pszichés stresszt okoz, mely növeli a depresszió, a szorongásos zavarok és más mentális egészségügyi problémák kockázatát.
De vajon hogyan hat a kirekesztés azokra, akik valamilyen elsőre nem mindig látható tulajdonságaink, hovatartozásunk miatt stigmatizál a társadalom? Amit akár el is lehetne rejteni?
Goffman kétféle stigmát különített el:
– a diszkreditáltság (magyarul kb. “lejáratottság”) stigmát: látható, el nem rejthető tulajdonságaink kapcsán, mint pl. bőrszín, megváltozott képességek,
– és a diszkreditálhatóság (“lejárathatóság”) stigmát: láthatatlan tulajdonságaink, melyet nagy erőfeszítéssel el tudunk rejteni, de ez a lelki egészségünkbe és a személyiségünk kiteljesedésébe kerülhet. A szexuális identitás terén ilyen stigmatizált tulajdonság például a többségitől eltérő szexuális orientáció vagy nemi identitás, de ide sorolhatóak az etikus nem-monogám kapcsolatokban élők is.
Goffman ‘63-as könyvében még nem beszélt konkrétan a szexuális és nemi identitásról, de leírta a diszkreditálhatóság kapcsán megjelenő tipikus pszichés nehézségeket. Ezek a tünetek kezdetben – általában gyermek- és kamaszkorban – valós helyzetekre adott, adaptív védekezési stratégiák voltak. Azonban ezek a mechanizmusok felnőttkorban állandósulhatnak és általánosíthatjuk őket olyan helyzetekre és kapcsolatokra is, ahol már nem szolgálnak minket, megnehezítve így az őszinte, intim és önazonos kapcsolatok kialakítását.
– Hipervigilancia, vagyis fokozott, állandó éberség: ha korábban sok negatív
tapasztalatot szereztünk az elfogadás és a biztonság hiányáról, védekezésképp később
is fokozottan monitorozzuk környezetüket és szabályozzuk viselkedésünket. Így
próbálhatjuk elkerülni az esetleges kritikát vagy bántalmazást, de ez a fokozott,
állandó éberség testileg-lelkileg kimerítő.
– Szégyen és bűntudat: A társadalom által elvárt, nem önazonos, így teljesíthetetlen
normáktól való eltérés miatt bűntudat (pl. „Nem vagyok elég jó gyerek, cserben
hagyom a családom.”) és az énünkkel kapcsolatos szégyenérzet (pl. „Nem vagyok
normális, sosem lesz normális életem.”) alakulhat ki.
– Elszigetelődés: Nehéz őszintén kapcsolódni ott, ahol nem mutathatjuk meg a valós,
teljes önmagunkat, vagy rejtegetnünk kell az életünk fontos részeit. A társas támogatás
hiánya és az egyedüllét érzése számottevően rontja a mentális egészséget, növeli a
szorongásra és depresszióra való hajlamot.
– Titkolózás: Az érintettek gyakran kényszerülnek rá, hogy elrejtsék stigmatizált
tulajdonságukat az elfogadás vagy biztonság érdekében Néha még olyanok elől is,
akikkel egyébként valamilyen szeretetkapcsolatra törekednének. A titkolózás, vagy
annak állandó latolgatása, hogy kinek mennyire nyílhatunk meg komoly mentális
teher.
– Kompartmentalizáció, „megosztott identitás”: a két különböző identitás – a
nyilvánosan elfogadott és a stigmatizált – közti egyensúlyozás nehézségeket és
szorongásokat okozhat a stabil, egészséges, pozitív énkép és önbecsülés
kialakításában.
– Önértékelési problémák: Az érintettek gyakran belső kényszerként élhetik meg a
társadalmi elfogadottság elérésére irányuló erőfeszítéseket, ami növeli az önértékelési
problémák kialakulásának kockázatát.
Szerző: Nagy Léna – okleveles pszichológus, szexuálpszichológiai szakpszichológus, szexualitáskutató – Evergreen Pszichológiai Műhely
